MTK legendárium | 89. rész

1944. augusztus 15. Sötét lap az MTK almanachjában, mert ez Brüll Alfréd hivatalos holttá nyilvánításának napja. 9. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

A kecskeméti téglagyárból Brüll elnököt és sorstársait vagonokban szállították az auschwitzi haláltáborba. Az egyik túlélő így eleveníti fel az eseményeket: – A nőket megalázóan megmotozták, a kislányokat, állapotos asszonyokat sem kímélték. Dobálták őket, mint a rongyot. Bevagoníroztak bennünket, ránk zárták az ajtót és elindultunk. A foglyok háromnapi élelmet vihettek magukkal, az út azonban egy hétig tartott. Zsúfoltság, légszomj, irtózatos bűz, éhség uralta a vagonokat, s mindössze egy káposztáshordónyi vizünk volt. Amikor kicsapódott az ajtó, először levegő után kapkodott mindenki.

– Sejtelmünk sem volt, hová érkeztünk. Csíkos ruhájú embereket láttunk, drótkerítést, őrtornyokat. Aztán elkezdtek csoportokba osztani bennünket. Én apámba és anyámba kapaszkodva álltam, de hamarosan szétválasztottak bennünket. Anyámat a munkaképes nők közé sorolták, apám pedig, idős ember lévén, az öregek és gyerekek közé került. Megfürösztöttek, csíkos ruhát adtak ránk. Haptákba vágtam magam az egyik tiszt előtt, mondván, én is szeretnék dolgozni. Egy kézlegyintéssel a férfiak közé küldött. Ez a legyintés mentette meg az életemet. Akkor még fogalmunk sem volt, mi történt a többiekkel.

Az újonnan érkezőket a régebben ott raboskodó foglyok világosították fel. Szóltak a kerítésekbe vezetett áramról, a szökési kísérletek büntetéséről, a gázkamrákról és a krematóriumról. Ennek ellenére napok teltek el, mire felfogták, hol vannak.

– Nem lehet elfelejteni azt az érzést, amikor tudatosult bennünk, hogy egy haláltáborban vagyunk. Éjszaka a barakkban mást sem lehetett hallani, mint imák moraját, hisztérikus kiáltásokat, nyögéseket. A krematóriumból kicsapó lángok különös fénnyel világították be a barakkot. Fel sem tudtuk fogni, hogy mire képes az emberi gonoszság.

Miközben a gyermekek és idősek tömegei vonultak a gázkamrák felé, a munkaképes foglyokat állandóan számolgatták.

– Egy alkalommal eggyel kevesebb volt a csoportlétszám. Tűvé tették a tábort, végül megtalálták a hiányzó embert. Egy idősebb bácsi volt, aki megunta az állandó ácsorgást és bebújt egy eresz alá. A szemünk láttára verték agyon két ágydeszkával. Az őrök a foglyokból létrehozták a „belső önkormányzatot”, amely még sanyarúbbá tette a helyzetünket. Éheztünk, minimális ételadagot kaptunk, de még ezt is meglopta az önkormányzat. A foglyok különböző munkákat végeztek, hol építkezésen kellett segédkezniük, hol hadiüzemben, esetleg a konyha földjein dolgoztak. A munkát állandó rettegés kísérte, a foglyok soha nem tudhatták, honnan várható támadás.

– Az őrök időnként közénk lövöldöztek, pusztán szórakozásból. Egy alkalommal kapáltuk a zöldséget, és az őr belekötött az egyik társamba. Aki túllépi a vonalat, lelövöm, figyelmeztetett bennünket, majd levette a sapkáját, és a vonalon túlra dobta. Megparancsolta egy fiúnak, hogy hozza vissza. Ahogy az átlépte a vonalat, azonnal lelőtte. El lehet képzelni, milyen lelkiállapotban folytattuk a munkát.

Ilyen körülmények közé került a hazai sportélet nagy támogatója, az MTK elnöke Brüll Alfréd is, hisz itt, Auschwitzban töltötte élete utolsó idejét, bizonyos beszámolók szerint utolsó hat hónapját, egy hivatalos jogi irat tanúsága szerint azonban csupán élete utolsó negyvenkilenc napját...

(A befejező rész következik.)

Ezt olvastad már?